sors

 

ághegyen billeg

szét néz megrázza magát

majd egy zuhanás

 

vagy le a mélybe

vagy szárnyra kapva tova

más világ felé

haiku ...

 

nem vers, betűkkel

rögzített pillanatok

sora, létképlet

beszélgetés Apámmal

 

Isten a maga képére teremté az embert ...
aztán az ember istent teremt a maga képére

őszfoszlány

zöld fények árnyak
barangoló emlékek
csendes vágyódás

Mike Oldfield zenéje

kutya

napot fókuszál
szemhéja mögül lesve
boldog szuszogás

Megint itthon

 magam

bent kő növekszik
merev nehezebb a test
lélekpille száll

Írország

A szél

mint komisz kölyök
lányhajat tépve, fészket
borít, madár sír

cselló és bőgő
zúg mezőkapu csöve
bárányszösz repül

 

 nyaram

szurokba szúrt jel
forró nyoma a napnak
fecskecikkanás

bodza lonc fenyő
illateső szélben nap
rovarfelhő száll

rengeteg zöldben
varjak csókák fekete
barmok szerteszét

 

 esős

mezőn bús barmok
fejüket összedugva
nyílzápor eső

babaszobának
bíbor függönye mögött
megpihen a nyár

dünnyögő

nap szél eső köd
napos szél szeles eső
ködös esős nap

üvegen zizzen
ablaknyi szűk világban
bogárkarantén

 

gyávaság

befejezni mint
visszagördülő szikla
a hegyre fel

nagytakarítás

Fantom kiadó

 

egy szellem kísért
bújva ládámba, polcokon
megválnék tőle kedvesen,
mert nincs helyem

múlás

idő és óra
csapdával szelet fogni
nézni míg elfut

játszani istent

játszani istent
álomban vagyok álmom,
hogy vagyok

mint

búvó patakként
csörgedező percidő

előtör s vissza

lélekkaparó mély
köhögés néha kínzón
felráz majd elhal

így növekszik derűm

ma és holnap

hámló múló lét
nedvek savak szavanként
elhullatott bőr

tavaszváró

ablaknyi kékben
madárkeringés keres
fészket hol talál

téli emlék

vonatsuhanás
havas tarlón őz kapar
sor végén madár

ősz

Gólyákkal mennek a fiak,
fiakkal csemetéik
szívemet cserkészi a magány,
de van ki marad telemben is

április

csikószél rázza
az aranybokor haját
labdával gurul

felhőt kergetőn
kandi napfényt csalogat
a föld felszárad

Tizenkettő

hideg fátylával
beterítve a kertet
december eljött

őszi dúdoló

beült a szél a hintába

öregecske szomorú
vizes ruháját rázogatva
beült a szél a hintába

mint

most is gyerekként
élek fejembezártan
s lenyelve a kulcs