2012. május 9., szerda

            Téli kosztos vendégeink beköltöztek a Nagyfára. Megtelt madárdallal az udvar.
Madár és Madárné lelkesen röpködnek, szedegetnek „tücsköt-bogarat”, kukacot, gilisztát – no és a „macska-kekszet” –, mindent mi szép és jó egy rigó számára. Időnként nagy cserregéssel jelzik, hogy „vigyázat, macska jár erre” (persze, hogy jár, hisz macskás hely ez, már ősidők óta), aztán eltűnnek a cseresznyefa bozontjában. Kis cirregések jelzik, hogy tetszik a családnak a zsákmány.


            Ma arra keltem, hogy rettenetesen kiabálnak Madárék ... ja – itt lustálkodott a fa árnyékában két öreg cicám.
De csak nem akar alább hagyni a lárma! Odáig jutottunk, hogy már én is kirohantam, tapsoltam rájuk, mert kezdett elviselhetetlenné fajulni az állapot. Elsőre nem láttam semmi rendellenest ... aztán majdnem ráléptem a zaj okára.
Öklömnyi, szürke tollcsomó volt a kisebbik fa alatt, a fű között. Az öreg macskák továbbra is heverésztek, nem törődtek semmivel.
Lehajoltam Kismadárhoz – él-e még? Élt. Megfogtam gyengéden - no erre figyelt csak föl a macska! Hirtelen a fióka felé kapott, de időben megfogtam ... volna, ám a kis buta kiugrott, és beszaladt a padlásföljáróba! No – mondom –, az a biztos hely, ahol jó ebéd leszel a cicának! Ezzel kiszedtem a lépcső alól és föltettem a fészkük közelében a kisház tetejére.
            Sikeresen hazajutott – egyelőre.


2012. május 2., szerda